“…Nem vagyok egy pop ikon…”

Az alapítók Amy Lee énekesnő és a gitáros/dalszerző Ben Moody még fiatal tinikként találtak egymásra, ahogy Ben mesélte: “A gimnáziumban az egyik szünet alkalmával meghallottam Amy-t, amint Meat Loaf “I’d Do Anything For Love”-ját zongorázta. Odamentem hozzá, elkezdett énekelni hozzá, és úgy lenyűgözött, hogy rávettem, csináljon velem egy zenekart. Az a jó az egészben, hogy mindketten ugyanazt szeretjük a zenében, egyformák az elképzeléseink, és így dalszerzéskor is egy hullámhosszon vagyunk.”

A ’90-es évek végén feltűnt Evanescence ugyanakkor sohasem illett a középnyugati állam zenei világába. “Errefelé csak azok a tipikus death metal, vagy az igazán szoftos, öregembereknek szóló muzsika megy - mondta Lee. Ráadásul olyan helyi együttesről sem tudok, amelynek női énekese lenne.”

A tehetséges társulat a tavalyi, Los Angelesben Dave Fortman producerrel (BoySetsFire, Superjoint Ritual) rögzített “Fallen” albumával mutatkozott be a Wind-up Recordsnál (bár voltak korábban független kiadós próbálkozásaik), s ez a mű arányos átmenetet képez a kellemes érzetet keltő szépség, illetve a nyers súlyosság között. Ebben fontos szerep hárul Amy Lee angyali énektémáira, míg hatásaik között olyan előadókat tartanak számon, mint Björk, Danny Elfman, vagy éppen Tori Amos. “Határozottan egy rockzenekarnak tartjuk magunkat, de az őrület az egészben az, hogy a csapat egyfajta epikus, drámai, sötét rockzenét játszik.” Az említett alkotást a “Daredevil” filmzenealbumra is felkerült “Bring Me To Life” nóta vezette be a köztudatba, amely egy zongorás balladának induló, sötét és drámai rock ’n’ roll szimfónia, a 12 Stones énekes, Paul McCoy vendégszereplésével.

Az azóta eltelt közel másfél évben sok minden történt az Evanescence-szel. Azt talán már mondanunk sem kell, hogy sikert-sikerre halmoztak, pillanatok alatt eljutottak a csúcsra, de a legfontosabb mégis az, hogy Ben Moody nemrégiben váratlanul távozott a csapat soraiból (a pletykák szerint csupán azért, mert véget ért szerelme Amy-vel), és átpártolt Avril Lavigne-hez, akinek már javában írja a számokat második szólóalbumához. Amy Lee azonban korántsem esett kétségbe, és elhatározta, hogy továbbviszi az Evanescence nevet, méghozzá egy új gitárossal Moody helyén: a Coldból ismert Terry Balsamo-val. Ezentúl tehát az Evanescence már nem duóként, hanem kvartettként (John LeCompt gitárossal illetve Rocky Gray dobossal kiegészülve), egy igazi együttest alkot, és már így dolgoznak második CD-jük anyagán is.

Amy Lee: - Mindez egyszerűen hihetetlen. Egyébként majdnem pontosak az információid, mert még nem haladta meg a hétmilliós eladásokat.

Amy: - Úgy érzem, hogy jó munkát végeztünk. Örülök annak, hogy rengetegen szeretik a zenénket, bár valójában nekem sohasem a nemzetközi siker lebegett a szemeim előtt. Az emberek gyakorta elcsodálkoznak azon, hogy miért nem ugrálok örömömben és kiabálom izgatottan, hogy “Milliomos vagyok!”. Itt nem ez a fontos, én csak zenélni akarok, hiszen engem ezt tesz boldoggá.

Amy: - Miért szeretnek minket olyan sokan? Fogalmam sincs. Remélem, érzik, hogy próbálunk őszinték lenni, és nem eladni a hitelünket. Tényleg nem tudnám megmondani, miért fogynak úgy a lemezeink, halvány lila gőzöm sincs róla. Már olyan sok különböző dolgon meglepődtem ennek a zenei iparágnak a története során. Egyszerűen csak remélni tudom, hogy az emberek érzik azt, hogy olyan zenét próbálunk játszani, amit szeretünk is. Az elejétől kezdve Bennel azt mondtuk, “Mi akarunk lenni a magunk kedvenc zenekara”, mellesleg olyan muzsikát csináltunk, amely összemossa a különböző stílusokat, egyszóval olyasmit prezentál, amit nagyon szeretünk, és nem olyasmit, amiről tudnánk, hogy a közönség meg fogja venni. A természetesség a kulcsszó nálunk, és bízom abban, hogy ez az oka a sikerünknek.

Amy: - Mivel kerültünk a középpontba? Volt néhány olyan nagyon király pillanat a karrierünkben, amin átmentünk, és azt mondtuk rá, hogy “Hú, ez már komoly!”. Az egyik ezek közül az volt, amikor részt vehettünk a Video Music Awardson; teljességgel sokkolt minket a helyszín, mert előtte minden évben megnéztük a tévében. Valójában nem volt egy nagy szám az egész, a díjátadóktól sem szoktam félni, de frankó volt ott lenni, hiszen tudták, kik vagyunk! Pontosabban páran közülük, mert a legtöbbjüknek fogalma sem volt róla. Ezután elsők lettünk az angol listákon, és pont ott tartózkodtunk, amikor ez megtörtént, vagyis valóságos sokként ért bennünket az a szituáció is.

Amy: - Manapság már egy kicsit többen tudják, hogy ki vagyok, tavaly óta sok minden történt. Szó sincs olyasmiről, hogy nem tudok kimenni az emberek közé, sohasem lesz ilyen, mert nem vagyok egy pop ikon vagy egy színésznő… Legalábbis remélem, mert akkor utálnám az életem. Persze jó dolog a rajongókkal találkozni, autogramokat osztogatni, meg hogy díjazzák a zenédet és a munkádat.

Amy: - (nevet) Ne idegesíts! Nem nagyon akarok ilyesmire gondolni. Próbálok nem adni mások véleményére, egyszerűen csak önmagam akarok lenni, szóval nem foglalkoztatnak az ilyesmik.

Amy: - A kedvenc kritikám Angliából származik. Még azelőtt írták, mielőtt megkedveltek volna minket. Utálkozva álltak hozzánk, és ha jól emlékszem, a NME ezt írta rólunk: “az Evanescence pont annyira gótikus, mint egy feketére festett Pikachu”. Ez a kedvencem azok közül, amiket magunkról hallottam. De a kérdésed gondolom nem erre vonatkozott, hanem, hogy mi a véleményem a bennünket ért kritikákról. Nos, úgy érzem, hogy rengeteg jó sajtót kapunk, és ugyanannyi negatívat is, viszont megtanultam, hogy ezeket nem szabad komolyan venni.

Amy: - Fontos egy zenekar számára, hogy minden tagja úgy érezze, hogy beleadhatja a szívét a vállalkozásba. Mielőtt mindez megtörtént, a srácok többsége már azután csatlakozott hozzánk, hogy felvettük a lemezt, így nem tehették bele az egyéniségüket. Mi mutattuk meg nekik, hogy mit, hogyan játszanak, ők pedig ezt tették. Különösen Ben követelte, hogy pontosan kövessék az utasításait, ám én nem nagyon hittem ebben. Személy szerint én a zene lelkében hiszek, bár nincsenek követendő módszerek, egyszerűen csak a szívedet kell követned. Az új gitárosunk, Terry például egy újabb - egyszerre gyönyörű és őrületes - elemet hozott a muzsikánkba. Azzal, hogy elvesztettük a “nagy vezetőt”, azt aki, mindannyiunk előtt ott volt, megadatott számunkra a lehetőség, hogy valamit együtt is véghezvihessünk. Azt mondtuk, “Tegyük mindezt még jobbá!”. Így most már közösen komponálunk, és mindenki úgy érezheti: egy valódi zenekar tagja, nem csak egy megtűrt zenész.

Amy: - Nem, mert ez nem okozott nehézségeket számunkra, mivel mindketten több hangszeren is tudunk játszani, és a stúdióban így fel tudtuk magunk nyomni a hangszeres részeket. Amikor azonban stúdióba vonultunk a “Fallen” rögzítése céljából, szükségünk volt másokra is, mert velük jobban hangzott a dolog, de a demókészítés során egyedül csináltunk mindent, sőt még vonósokat is programoztunk.

Amy: - Nagy különbségek várhatóak, az album sokkal jobb lesz az elődjénél!

Amy: - Mindössze kinőttem belőle. Nehéz olykor ugyanazokat a dalokat megcsinálni, amiket tizenhat-tizenhét-tizennyolc évesen írtunk, amikor olyan sok minden történt velem. Ma már más személy vagyok. Felnősz és változol, máshogyan érzel. Már nem akarok sebezhető lenni, mint ezeknek a számoknak a születése idején. Ettől sokkal erősebb akarok lenni, vagyis határozottan készen állok arra, hogy érettebb, átgondoltabb dolgokról, érzésekről írjak, meg olyasmikről, amiken átmentem. Beszélni akarok, nem akarok tovább csendben maradni!

Amy: - Persze, folyton az új nótákon meg az új lemezen gondolkozunk. Állandóan azt kérdezgetik tőlem, hogy érzem-e azt a nyomást, ami amiatt nehezedik ránk, hogy a következő albumunk is legalább olyan jó legyen, mint a múltkori volt? Holott én semmi ilyesmit nem érzek, nem is tudom, miért. Amikor a “Fallen”-t csináltuk, ez egyfajta művészi vállalkozás volt. Ahogy már korábban is mondtam, olyan zenét játszottunk, amit szerettünk, így most is ezt fogjuk tenni. Maradunk annál a muzsikánál, ami boldoggá tesz bennünket, és ha az embereknek ez nem fog tetszeni, azt is elfogadjuk.

Amy: - Persze, van egy pár, igaz nem túl sok. Rengeteg dalrészletünk, tervünk és koncepciónk van már, de amíg nem fejezzük be a turnézást, nem tudunk ezzel komolyan foglalkozni. Február végén vagy március elején véget fog érni a koncertsorozatunk, vagyis akkor nekiülhetünk a dolognak.

Amy: - Gondolj csak bele a helyzetünkbe! Tegnap este adtunk egy koncertet, utána ahogy hazaértem, azonnal lefeküdtem aludni. Ez körülbelül hajnali egy órakor lehetett, majd háromnegyed hétkor keltem, ez pedig nem túl sok idő. Ezután repülőre szálltam, átmentünk a turné következő állomására, s a hotelbe érkezésem után egy órával már három órán keresztül interjúkat adtam. Amikor ezzel megvoltam, beálltunk a koncertre, s csak ezek után maradt vagy három-négy órám evésre meg a személyes dolgaimra. Egyedül ebben a pár órában tudnék számokat írni napközben, az viszont szenvedés lenne, ha akkor erőltetném a komponálást, amikor nem is érzek rá késztetést, hanem inkább aludnék helyette. Ilyen szempontból nehéz idők ezek.

Amy: - Jobb, mint valaha is gondoltam, mert bár ismertük egymást, nem voltunk olyan közeli barátok. Terry egy hihetetlen gitáros, egy őrületes színpadi megjelenéssel, van egy csomó jó tulajdonsága, mellesleg nagyon jó dalszerző is.

Amy: - Vannak emberek, akik elszántan azt hangoztatják, hogy mi egy keresztény csapat vagyunk, és titkos üzeneteket rejtünk el a szövegeinkben. Pedig ezzel a zenével korántsincs ilyen szándékunk, egyszerűen csak az életből merített élmények fogalmazódnak meg bennünk. Garantálom, hogy ha a keresztény könyvesboltok tulajdonosai meghallgatnák pár dalunkat, biztosan nem árulnák a CD-nket…

Amy: - Mókás, de akkor sem szomorkodnék, ha nem énekelhetnék. Milliónyi dolog van, amivel foglalkozni szeretnék. Imádok énekelni, mert ez olyan, mintha a lelked szólalna meg. Ugyanakkor olyan sok minden van még, amit csinálni szeretnék, mielőtt meghalok. Például már régóta szeretnék egy kicsikkel foglalkozó művész- vagy zenetanár lenni. Amúgy már zongoraleckéket is adtam a szomszéd gyerekeknek, igaz illegálisan, mert papírom nincs róla. Aztán istenem még mit is? Kedvelem a vizuális művészeteket is, szóval tényleg milliónyi minden lenne.

Amy: - Nos, Wes Borlanddel barátok vagyunk, és valóban együtt dolgoztunk, sőt még velünk volt Danny Lohner (Nine Inch Nails, Rob Zombie, David Bowie) is az “Underworld” filmzene kapcsán, de az ügyvédek és a menedzserek miatt nem jöhetett össze a dolog, nem használhatták az énektémáimat, ami gyalázat, mert nagyon király ötleteink adódtak. Amikor Ben itt hagyta a bandát, beszélgettünk Wesszel, hogy írjon pár témát a következő albumunkhoz, de végül rájöttem, hogy az a legfontosabb, hogy a saját zenekarommal komponáljak. Szeretek kísérletezni és hülyéskedni, de tényleg a csapattal való dalszerzés a legfontosabb számomra.

Amy: - Nem is tudom. Nem nagyon hiszem, bár képtelen lennék megmondani. Valószínűleg, ha az Evanescence-nek vége lenne, kiszállnék ebből az egész zenei üzletágból.

összeállította: Bánfalvi Ákos